hétfő, október 06, 2008

Műszív?

Vélemények: 


A nyilvánosság meglehetősen értetlenül áll az előtt, hogy építészeti pályázat születik egy végre kibontott városi köztérre Budapest szívében, a város egyik legfontosabb helyén. Egy olyan időben szűnik meg térré változni a terület, amikor másik oldalról arról panaszkodunk: nincs a városnak valódi agórája, ami tere lehetne a budapesti rendezvényeknek. Nem az államiaknak, hanem a budapestieknek. Nem teszi ez végső soron fogyaszthatlanná, sikertelenné (pénz, nagy nevek és "jó program" ellenére) a tér elépítésére (bocsánat virágnyelven: térfal képzésére) kiírt városházi pályázatot?

- mert jó program-e az, hogy térfalat adunk egy térnek, aminek már van (Madách-ház)?
- mert jó program-e, hogy hasznos irodai négyzetmétert növelünk egy olyan térségben, aminek tehermentesítésre van szüksége?
- mert jó program-e a belvárosban a zárt terek létrehozása, ahol szabad terekből van kevés?
- mert jó program-e a szimbólumkeresés egy olyan térségben, aminek már vannak szimbólumai, vonzó tényezői (olyan budapesti térségek rovására, ahol nincsenek)
- mert jó program-e egy olyan program, aminek forrásai az elmaradott térségek felzárkóztatására létrejött európai alapokból teremtődnek meg (azaz valóban "Budapest Szíve" a legelmaradottabb közép-magyarországi térség)?
- mert jó program-e az olyan program, ami a kitapintható közakaratnak (Városházi beszélgetések, civil egyeztetések, vélemények az ideiglenes parkról, PARK! program) ellenfeszül?
- mert jó program-e az, hogy hozzunk létre egy transzparens irodaházat (máig pontosan körül nem határolt funkciókkal a városháza tömbben) és rohasszuk tovább a nagy és korszerűtlen városházát? (Ugyan mind a városháza, mind az egykori megyeháza kong az ürességtől, levegőben lóg a leépítés - jogosan, bár nem az ügyosztályi dolgozókat, hanem a túl nagyra hízott döntéshozói apparátot kéne kicsit leépíteni, de azért bővítsük a városháza területét?)
- mert jó program-e az, ami a tér jelenlegi egyetlen értékét, a sok viszontagságon keresztül is megőrződött kettős gesztenyesor lazán kivágja?
- mert jó program-e az, ami sűríti, és nem lazítja a belváros szövetét, holott máskülönben a szakpolitika városfejlesztésileg decentralizációt sürget?

A terület túl értékes ahhoz, hogy ne történjen vele semmi. Ám ha beépül - az rosszabb a semminél. Budapest, mint városi tér, egy olyan öreg, képzeletben elmetszett fa, aminek szaporodnak az évgyűrűi. A periférián működik az élő szövete, a kambium, mely befelé elfásult sejteket, kifelé hámló hánycsréteget termel. És legbelül, hol a fásultság már igen régi, az öreg fa korhadni kezd. Miért nem engedjük, hogy az odút fakopáncsok kitágítság, a korhadékot eltakarítsák, és beköltözzenek a "madarak"?

* a képen Jason Hawkes fotója látható, amely a PARK! PUBLIC ART PROJECT 2008 keretében a British Council szervezésében készült. Az ember fűszálak és a meglévő zöldfelületek együttesen azt a teret jelölik ki, aminek megvan minden térfala, csak éppen nem arra használják, amire a leginkább predesztinált. És úgy tűnik - nem is arra akarják...

péntek, május 16, 2008

BEZÖLDÜLVE

Vélemények: 

Az alábbi gondolatok egy belső vita kapcsán belőlem kikívánkozó állásfoglalás részét képezik, amelyet a PRO VERDE (ZÖLDÉRT) Budapest Zöldfelületi Rendszerének Fejlesztési Koncepciója és Programja során írtam le munkacsoportunk tagjainak. Mivel a PRO VERDE közgyűlés-nem-látta (ad acta) anyaggá, azaz fióktöltelékké szelídült: így van értelme az állásfoglalás leközlésének. Pláne van azért, mert a probléma továbbra is fennáll, a megoldás pedig várat magára.

1. A zöldfelületi rendszer állapota, mennyiségi változása Budapest és agglomerációja területén 1990-2005 következtetéseihez:

Leszögezem, hogy a budapesti zöldfelületi monitoring terén (mind módszertani, mind informatív értelemben) 10 éve nem történt jobb kimutatás, mint ez a mostani (értsd: Gábor P. – Jombach S. – Ongjerth R: A zöldfelületi rendszer állapota, mennyiségi változása Budapest és a Budapesti Agglomeráció területén 1990-2005.) Nagyon jól és pontosan megméri a zöldfelületi intenzitás (tulajdonképpen az egységnyi területen található klorofill, vagy máshogyan az "oxigéngyár", vagy megint máshogyan a zöldfelületi szintezettség) 15 éves változását. Erre eddig egyetlen monitoring modell sem volt képes. Amennyiben ez valóban be tud épülni periodikus metodikaként a zöldfelületi monitoringba, úgy nyomon tudjuk követni vele követni az intenzitás időbeli változását. Látjuk belőle, hogy van a IX. kerületi tömb rehabilitációnak, vagy mondjuk a MOM parknak zöldfelületileg értékelhető eredménye, de azt is látjuk, hogy a legnagyobb intenzitás növekedés sajnos a gazdátlanság okán spontán módon ment végbe és nem egy tudatos fejlesztés, vagy fenntartás eredménye: a szántókból mondjuk parlagfüves ugarok, vagy gyepek, cserjések, a vasúti rézsűkből rudeális többszintű zöldfolyosók lettek. Ez azonban NEM oldja meg sem (ahogyan a munkacím helytelenül jelzi) a mennyiségi, sem pedig (a munkacímben nem szereplő, de ugyanilyen fontos) minőségi monitoringot. Sőt - ahogyan Iványi Gyuri rótta - a zöldfelületi ellátásnak, mint szolgáltatásnak a közelségét, megközelíthetőségét, fogyaszthatóságát sem.

1.1. Úgy gondolom a mennyiségi monitoring felépítése két irányból közelíthető meg. Megtehetjük azt, hogy mérjük a budapesti zöldfelületi mennyiség teoretikus változását időperiódusonként (ez a könnyebb), vagy mérhetjük a tényleges változást (ez a nehezebb). Bökkenőik azonban, hogy mindkettő -egyenlőre csak Budapest vonatkozásában készíthető el. Először a könnyebbre egy javaslat: Az FSZKT ugyebár rögzít keretövezeteket Budapest területén, s minden keretövezetben beállítható egy tól-ig határ a legkisebb zöldfelületi arány tekintetében. Nincs más dolgunk, mint a keretövezetenkénti átlagos területszázalékot a területtel felszorozni, és máris megvan az adott dekád FSZKT-ja alapján Budapest teoretikus zöldfelület mennyisége. Vagyis ezek alapján a régi FSZKT-t az újjal összehasonlítva lehet következtetni arra: a város - teoretikus értelemben - milyen irányt követ területfelhasználási elhatározásai tekintetében. Ez egy jó mennyiségi indikátor arra nézvést, hogy a város zöldfelületi politikája mennyiségi értelemben merre tendál. De sajnos nem, vagy csak hiányosan követhető végig vele az agglomerációs történés, hisz még ma sincs minden településnek rendezési terve, ráadásul ezek más és más időpontban készültek. Mindenesetre Budapest egészére nézve ez lehet egy jó "indikátor" alap mennyiségi értelemben, és amikor a BATrT (Budapest Agglomerációjának Területrendezési Terve) következő felülvizsgálata elkészül, akkor mindez már agglomerációs vonatkozásban is monitorozható értelmet nyer.

A tényleges változást is tudjuk mérni (ha akarjuk), mégpedig abból a szerencséből kifolyólag, hogy 1995 táján történt egy Budapesti Zöldfelületi Kataszter felvétel, ami légifelvételes kiértékelés alapján, és térinformatikai alapon kategorizálja Budapest összes zöldfelületét. (Készítője az ÖKOPLAN volt). Vagyis sziszifuszi munkával bár, de a kataszterfelvétel megismételhető, és azonos kategorizálás mellett összehasonlítható, vagyis mérhető a tényleges mennyiségi változás is, nem csak a teoretikus. Persze csak akkor, ha akarjuk, és nem elégszünk meg a teoretikussal, vagy éppen a teoretikus és a tényleges mennyiség közötti különbözőségeket akarjuk feltárni.

1.2. A minőségi monitoring véleményem szerint a legegyszerűbben úgy mérhető, ha átvizsgáljuk az önkormányzatok költségvetését, és megállapítjuk, hogy kérem ezek évenként mennyit költenek zöldfelület fenntartásra, fejlesztésre, felújításra. Igaz ekkor csak a közcélú zöldfelületek sorsáról nyerünk minőségi jellemzőket, de ez is több a semminél, és ebből is monitorozható a tendencia.

1.3. Végezetül a közterületi zöldfelületi elérhetőség terén is egyszerű a helyzet. Amennyiben ismerjük a közhasználatú zöldfelületek helyét (márpedig ismerjük), és ismerjük az intenzív lakó (értsd nem kertvárosias és falusias) és központi területeket (márpedig ismerjük) akkor a közcélú zöldfelületektől való távolság alapján kategorizálhatjuk őket. Ad abszurdum elkészíthetünk egy olyan Budapest térképet, ahol lehatároljuk azokat a lakó és központi területeket, ahol 500, 1000 méteren belül nincs összefüggő közterületi zöldfelület. Sőt a vonzáskörzetekből és a lakótömbök lakosszámából azt is vizsgálni tudjuk, hogy az egyes összefüggő közterületi foltokon mekkora lakosság osztozik. Ez a térkép például pályázati alapként is működhetne, ha a területi kiegyenlítés elvét akarjuk követni. Azaz, feltételezve egy zöldfelületi kompenzációs alapot, magasabb eséllyel pályázhat egy olyan terület zöldfelületi fejlesztésekre, ahol nagyobb az elérhetőségi hiány illetőleg kevesebb az egy főre jutó parkterület.

2. Városi zöld gyűrű vagy városi zöld hálózat?

Sietek leszögezni, hogy ezt a kérdést nem csak tipologizálásnak gondolom, hanem egy nagyon komoly (és az eddigi zöldfelületi koncepciókkal nem csak országosan, de ha úgy tetszik az európai városmodellekben is fel-fel bukkanó, de véleményem szerint túlhaladott) szemléletbeli különbségnek, és ebben a koncepcióban nekünk végre le kellene zárni ezt az európai zöldfelületi akadémizmusnak tűnő vitát. Az én személyes meggyőződésem, hogy városi zöld gyűrűről és ennek fontosságáról beszélgetni az egyes városoknál ott válik értelmezhetetlenné, amikor az adott város túlnő egy bizonyos területi kiterjedési keretet. Amennyiben ugyanis ragaszkodunk egy nagyváros esetében ahhoz, hogy igenis legyen körülötte zöld gyűrű, akkor az - már csak a városok folytonos növekedéséből kifolyólag is egyre tágul, mert a mag láthatóan egyre nagyobb területen válik intenzívebben beépültté. Vagyis egy zöld gyűrű (amennyiben felgyorsul a városiasodás) még meg sem "gyökeresedik", amikor egy újabb városfejlődési lendület kijjebb tolja és ezzel el is odázza a megvalósulását. Másrészt, mióta a "város tüdeje" elképzelés (ld. Bioszféra-II kísérlet) tudományosan is aláásódott, maga az érvrendszer omlott össze, hogy szükség lenne bármiféle levegőminőség javító zöld gyűrűre, mint gigantikusan homogén rendszerre egy városnak. Ehelyett a szent, és csak teoretikusan létező zöld gyűrű helyett azonban nem beszélünk arról, hogy városökológiai szempontból nem egy egyre kifelé tolódó gyűrűről, hanem egy most megvalósítandó zöld mintázatról (zöld hálózatról, térben elosztott zöld csomópontokról) kellene beszélnünk, pláne egy olyan nagyváros esetén, mint Budapest. Ha tetszik az egyes városi alközpontokat kiszolgáló zöld terekről. Amelyek kialakítását éppen az teszi lehetetlenné, hogy azzal a felkiáltással épülnek el, hogy majd később és majd kijjebb (ahol tulajdonképpen ember nem élvezheti kondicionáló, pszichés vagy éppen rekreációs hatását) a zöld gyűrűben kell őket létrehozni. Ez összefüggésben van a már emlegetett zöldfelületi elérhetőség kérdéskörével is. Ugyanakkor Budapest esetében nem vitatom el olyan területek létjogosultságát, mint a Budai hegyvidék erdei, de szerencsére ezeket azért többé-kevésbé az erdőtörvény, az agglo törvény és a nemzeti park egyre hatékonyabban védi. Viszont a városlakónak a mindennapi komfortérzetéhez nagyobb szüksége van-lehet jól karban tartott, rekreációt, kultúrát, sportot kínáló, és gyorsan elérhető zöldfelületekre a városban. Ezt kell megoldanunk a kompenzációs alap és/vagy más jutalmazási (járulék, díj, adóképzési) alap(ok) segedelmével és/vagy a berlini játszótér példa adaptációjával. Ha Berlin mondhatja, hogy 4m2 játszótér kell lakásonként, akkor Budapest egy kompenzációs alappal a kezében miért nem mondhatná, hogy igen: ennyi és ennyi közcélra átadott zöldfelület kell lakásonként?

3. Zöldből mit, hová, miért és miből?

Az eddigi budapesti zöldfelületi koncepciók azzal foglalkoztak, hogy mit, hová, miért, de soha nem mondták meg egyértelműen miből. Ezért nincs, nem lehet áttörés. Össze kell szednünk a forrásokat az alapképzéshez. Ennek csak egyik eleme a kompenzációs alap. Ha szedünk díjakat olyan közterületen, amelyeknek egy része zöldfelület, akkor ezek a díjak legalább részben a zöldfelület fenntartásra és fejlesztésre kell, hogy fordítódjanak. Minél kevésbé vándorol el a beszedés helyétől a díj, annál hatékonyabb a felhasználása. A parkolás konfliktusa a zöldfelületekkel például indokolja a parkolási díj és a súlyadó egy részének zöldfelületi fejlesztésre történő fordítását. A zöldfelületeken bekövetkező közterület-foglalás, a zöldfelületeken képződő reklám bevétek ugyancsak az ezzel járó roncsolást kompenzálhatják. A zöldmezős beruházásnak csak úgy lesz valós alternatívája a barnamezős, ha a beépítésre nem szánt területek átminősítéséért díjat fizetnek (vagy ha már nincs beépítésre nem szánt terület – de ezt nem kéne megvárni). Olyan díjat kell meghatározni a zöldmező átminősítésére, amely nagyságrendjével elgondolkodtatja a befektetőt: barnamező vagy zöldmező. Ez a díj pedig egyértelmű: zöldfelületek más felhasználásából keletkezik - fordítódjon hát zöldfelületekre. Csak ilyen alapokon lehet az önkormányzatoktól hatékonyan működő ellenőrzési/hatósági munkát, a zöldfelületek terén pedig kellő mozaikosságot elérni. Iványi Gyuri rugalmas piaci szabályrendszere kapcsán felvetődött: hogyan egyeztethető ez össze a mai területrendezési szabályozással? Létezik-e optimum egy területen, ami alapján kimondható, hogy ha ennél intenzívebb beépítést akarsz, akkor tedd mellé területben vagy pénzben a zöldfelületi értéket. Úgy érzem ez jó gondolat, de félek alapjaiban rengeti meg a merev szabályozás világát, tehát ennek megfelelő ellenállásokon vérezhet el a bürokrácia útvesztőjében. Pedig ha az FSZKT-ra úgy tekintünk, hogy igen: ez a vállalható optimum (nem pedig úgy hogy ez a rugalmatlan szabály), akkor ahhoz képest vagyunk képesek mondani a befektetőnek: igen, ha ettől intenzívebbet építesz, akkor ennyit és ennyit kell fizetned, ha ettől kevésbé intenzívet, akkor viszont ebből az alapból ennyit és ennyit kapsz a zöldfelület megvalósításához.

4. Három út az Agglomeráció-Budapest viszonylatban

4.1. Elindulhatunk azon az alapvetésen, hogy Budapest "megtelt", ezért az ÉTV-nél szigorúbb szabályokat határozunk meg a kompenzáció/megváltás terén. Bezárjuk Budapestet, amivel az agglomerációs kapu kinyílik még jobban. Véleményem szerint ezzel nem történik más, csak a decentralizált Nagy-Budapest létrehozásának felgyorsítása. Az agglomeráció veszettül épülni kezd, de a Budapestre hordó köldökzsinór úthálózat végre végleg eldugul, tehát az új agglomerációs alközpontoknak fejlődnie kell infrastrukturálisan, hogy megtartsák megduzzadt népességüket, aki elvérezni látszik az ingázásban. Tehát előbb-utóbb az agglomerációs önkormányzati adók elérik a Budapesti szintet, a ki- és beköltözés aránya lelassul, de eközben Budapest tehermentesül. Ugyanakkor a zöldfelületi kompenzációkból az elhagyott barnamezők zölddé, egyszersmind vonzóvá tehetők. A városmegújításnak ez lehet útja, de másrészről ez az agglomerációs zöldfelületi tartalék rovására megy, és egy szupervárost hoz létre egy elnéptelenedő Magyarországon.

4.2. Megtehetjük azt, hogy "kinyitjuk" Budapestet. Teret adunk az intenzívebb beépítésnek, így az agglomerációban felszívódott tömeg egy része visszavándorol, vagy más régiókból töltődik fel. Ezzel azonban nem érjük el a jobb életminőséget, miközben az agglomerációt meghagyjuk alvóvárosnak. Nem éppen a zöldebb város irányába ható gondolat, bár manapság leginkább ez történik.

4.3. Végül megtehetjük azt, hogy mind Budapesten, mind pedig az Agglomerációban kirakjuk a megtelt táblát, speciálisan a teljes agglomerációs régióra érvényes szigorú kompenzációkkal. Ezzel gazdasági teret adunk át az agglomeráción kívülre: ez a vízfej régiónak (ha az ország gazdasági homogenizálását tekintem magasabb rendű célnak) javára válhat, mert a központi régió élhetősége javul, bár termelésen és logisztikán alapuló gazdasági teljesítőképessége csökken. Országos értelemben azonban hatékonyságot növelek vele, mert helyben tartom, az egyébként Budapest felé vándorló tömegeket, tehát nem kell úgy új lakást biztosítanom neki, hogy közben az elhagy egy meglévő infrastruktúrát. Megkockáztatom, ahogy Szingapúr esetében látszik egyfajta kis nyersanyag igényű de magas jövedelmezőségű kutatás-fejlesztési gazdasági szektor megerősödése éppen azért, mert a város a régióban egyedülálló módon élhető a rengeteg építési korlátozás és zöldet növelő szabály miatt, úgy Budapest esetében is megindulhat egy ilyen tudásbázis folyamat.

Meglátásom szerint a 4.2 a legrosszabb forgatókönyv: döntsük el, hogy a 4.1 és 4.3 közül merre mozdulunk. Én a 4.3.-ra voksolnék, már csak azért is, mert az agglotörvény is valami effajtát vajúdott ki magából. Kérdés, hogy mindez hogy vihető át az agglomerációba. Persze úgy, hogy a beépítésre nem szánt területek beépítéséből származó tetemes kompenzáció az adott település zsebében marad kvázi helyi adóként. Viszont ki üti nyélbe azt a megegyezést, hogy ez a helyi kompenzációs adó egyforma mértékű legyen, és ennek mértékét tekintve ne akarjanak az önkormányzatok versengeni? Illetőleg baj-e, feltétlenül, ha versengeni akarnak?


hétfő, március 03, 2008

KÖZÖS TEREINK

Vélemények: 

Hét éve már, hogy sajátos gondolatkísérletbe fogtam, aminek a célja az volt, hogy feltérképezzem: mi az ami itthon képes beégetni a közteret használók agyába a felismerést: közös tereinkért felelősek vagyunk, egy köztér állapota mindent elmond közös dolgaink, közszereplésünk, közösségeink állapotáról. [1]

E felismerésben nem kis szerepe volt annak, hogy ez időtől fogva lehetőségem volt az itthontól távolabbi kultúrákban is elkalandozni e téren. Érdekes volt látni a londoni square-ek működését, ahol egy-egy viktoriánus sorházak által határolt tér közepén kerítéssel lekerített – osztatlan közös tulajdonban lévő – kertek tanúskodtak arról, hogy ma is létező lakóközösségi összefogás árán milyen jó minőségű közös használatú rekreációs terek léteznek nem ritkán évszázadok óta. Ha ugyanezt összevetem egy Budapesten a századfordulón épült társasház gangos udvarával, vagy egy lakótelepi zöldfelülettel, de citálhatnám akár a néhány éve átadott telepszerű „lakóparkok” gyorsan amortizálódó zöldfelületeit, akkor igen kontrasztos a kép. Közparkjaink állapotáról - közöttük a Millenáris Park alig 7 éves múltra visszatekintő, elkeserítően leharcolt, most újabb területveszteségeket elszenvedő területére is rátekintve - már nem is beszélek. De itt vannak a lépcsőházak, mint speciális közterek dolgai is, amelyekről egészen más egy olasz, egy francia, egy német, egy brit, egy spanyol, vagy egy magyar felfogása. Az olaszban például ott él a reneszánszban kialakult attitűd, amely a városi „palazzo”-n kívüli teret szemérem nélkül teleszemeteli, telerondítja, de a portál már díszes, veretes kemény tölgyfa, és a lépcsőház szőnyeggel borított márvány, a falakon freskókkal és kőfülkékkel, a kőfülkékben virágokkal. Pedig e lépcsőház egyfajta köztér, a lakóközösség közösen használt tere. Csakúgy mint a spanyol belső udvar, ahol „kötelező” elem a mór időket idéző oroszlános kút, a terrakotta, az örökzöld növényzet. Kifelé szigorú, védekező, befelé élhető közös terek.

Mit találunk idehaza egy átlagos bérház lépcsőházában. A portálnál minimum ötször átépített, eredeti jegyeit csak fantáziadús egyéneknek idéző szétbuherált kapukat, kábeldzsungelt, egy falon minimum háromféle postaládát, málló vakolatot, megvetemedett nyílászárókat, csempetörmelékkel kipótolt cementlapokat, pókhálót, néha működő liftet, rágógumikkal teleköpdösött PVC szőnyeget (amit általában az eredeti burkoltra ragasztottak rá), és füles bögrétől a lavóron keresztül a konzerves dobozig mindent, ami „kaspóként” funkcionálva a megunt növényeinket tárolja „díszítő elemként”.

Lehet ezen változtatni? Hogyan? Tettem fel a kérdést. A családi legendáriumban például nagyapai szinten ott lebeg a ma kissé önbíráskodásnak tűnő, de kétségkívül működő előkép: a csendőr ha elsétált egy porta előtt, és az utcán szemetet talált, akkor bekopogott a házmesterhez, tulajhoz és csak annyit mondott: „5 pengő. De ha megint be kell kopogjak, akkor már 50 pengő lesz.” Ebből még a Monarchia poroszos regulájához addig nem nagyon edződött „balkánság” is értett. De ma sem kell még bekopogni se egy-egy baranyai vagy tolnai sváb falu portáján, hogy mi a dolga a gazdának a vihar után lehullott faágakkal, levelekkel. Egy órával a vihar után enni lehet a földről, olyan tiszta. Persze nehéz visszahozni a közterekre a régi mentalitást, a környezetpszichológus szerint például 10 használói generáció alatt lehet megváltoztatni egy már berögzült viselkedésmintát egy adott köztéren.

E hét év kísérleti időszak alatt a magam szegényes eszközeivel a következőkre jutottam. Az első kísérletem a II. kerület Rókushegyi lépcső egyik régi, romantikus stílusban épült villa épülettében kezdődött, ahol anno volt szerencsém megvásárolni egy 24 m2 alapterületű komfort nélküli romhalmazt közvetlen kertkapcsolattal. A villa egykori, jobb időket megélt állapotában egy sváb vízimolnár (a Dunán lévő hajómalmok közül sokat tulajdonolt) család birtokában volt rózsalugasokkal, teniszpályával és a kor divatjának megfelelő gyűjteményes kerttel. A háború után telkét megosztották, a sváb tulajdonost kitelepítették, a villát tanácsi lakásokra szabdalták, és jobbára mozgalmár, ganz-munkás és rendszerhű családok költöztek bele. A kert ebek harmincadjára jutott, félig beerdősült, a gyűjteményes kertből csak a tiszafák, egy szelíd gesztenye és egy cserjés bazsarózsa bokor maradt meg. Az előttem elterülő kertrész 40 évig volt a ház sitt lerakója és szemétdombja, amelyből egy hatalmas fűzfa hajtott ki. A rendszerváltás után a tulajdonosok megvásárolták a saját lakásukat, cserélődtek is a lakók némiképp, ám a kert maga osztatlan közös tulajdonban maradt, amelyen az a szokásjog alakult ki, hogy mindenki a maga kertrészét gondozza. Azaz nem gondozza, mert a kert odakerülésemkor siralmasan lepusztult állapotban volt. Adva volt tehát egy „köztér”, ahol a használók között kialakult viselkedésminta a teljes degradáció felé hatott. Ebbe a milliőbe becsöppenve szisztematikusan kezdtem hozzá a térformálásnak. Némi kertépítészi ambíció is pezsgett bennem: afféle kerttervezőé, aki végre a saját két kezével szeretné átalakítani az előtte elterülő potenciált, melyben mindenki más csak a szeméthalmot látja. Nem a számítógép előtt ülve, hanem az ásót és csákányt markolva. Mintegy 8 köbméter sitt intett búcsút a kertnek, kerti szárazon rakott támfal épült, tipegőkövek és kerti világítás találták meg a helyüket, és egy kisebbecske madáritatószerű tavacska. Na meg rengeteg cserje és évelő. Hitetlenkedve nézte végig a társasház a történteket: ki függöny mögül, ki az elmeháborodottnak kijáró elnéző mosollyal, ki pedig úgy, hogy egy doboz süteményt eresztett le madzagon a kertre néző ablakából. A romjaiban is méretes 1700 m2-es kertnek természetesen csak az előttem elterülő leghátsó szeglete, mintegy 60 m2 alakult át édenkertté, de így már iszonyú volt a kontraszt a többi rész továbbra is rendezetlen kerti viszonyaival. Annyira nagy, hogy a tehetősebb lakók ezt már kényelmetlennek érezvén, hamar felzárkóztak a rendezettséghez. Utoljára a kisebb pénzűek fogtak bele saját kezű rendezésbe, nem kell nagy dolgokra gondolni, de lehet például arra, hogy lenyírták a füvet (amit soha addig), virágokat vásároltak, és elpötyögtették őket. A kert megújult. Mikor megnősültem, a lakás már szűkecske lett. Meg valahogy úgy voltam vele, hogy többet tenni itt már nem tudok, nincs kihívás, így megváltam tőle. Ötszörös áron, egy nap alatt. Ez egyébként a barcelonai modell kicsiben: javítsd fel a közterek minőségét, hogy az ingatlan ára megnőjön. Idehaza így működött a Millenáris, a Váci utca, a Ráday utca fejlesztése. Megéri? Meg.

A második kísérletem a ma lakott otthonom környezetében zajlik (máig). Ez egy 18 lakásos, zárt sorúan épült 4 szintes társasház, a tömbbelsőben kerttel. Az első kérdésfelvetésem a következő volt: miként tudnám rábírni alsó szomszédomat verbalitás nélkül arra, hogy a másfél éve a közös lépcsőházban tárolt, kiszuperált bojlerét végre elvigye a MÉH-be? Kutatni kezdtem a környék múltját. Múzeumok, térképtárak, várostörténeti könyvek alapján, illetőleg a szerencse folytán egy 95 éves „szemtanú” segítségével, aki a ház megépülése óta a házban élt, lévén a nevelőapja volt a ház egykori tulajdonosa és építtetője (akkoriban ezt nyugdíj befektetésnek szánták – általános állami nyugdíj nem lévén). A kutatás végterméke nyolc színes tabló lett, amelyek szintenként kettesével állandó kiállításai lettek a lépcsőháznak. A tablók felkerültek és a bojler valahogy lemászott a harmadikról. Sőt: virágok jelentek meg, szőnyeg, és két repró a falon. Meg-megálló lakók a lépcsőházban. Előre köszönés - hálás pillantásokkal. Jó érzés.

Mindkét kísérletben a kezdőlökés az érdekes. A régóta ott lakók kizökkentése abból az apátiából, amit a számukra megszokott látvány jelent. A gazdára találás, megművelés öröme. Valahol itt kezdődik közös tereink átformálása, nem a dizájn, a burkolatképzés vagy az alaprajz kérdéseiben. A saját hozzáadott munkának ugyanis nagyobb az összetartó és megtartó, valamint mozgósító ereje bármilyen szemet gyönyörködtető, vagy letaglózó látványnál. Valahol ez a közösségi tervezés lényege. Legalábbis számomra.


[1] E bejegyzés megírására elsősorban a Studio Metropolitana közterekkel kapcsolatos új akciói és Sári Istvánnak, Pesterzsébet főépítészének a nemrég e témában publikált vélemény-cikkei (Miénk itt a tér?, A Tér itt már nem a miénk) inspiráltak. Kicsit kapcsolódom azért az INFRA-GREEN-ben és az annak margójára írt jegyzetben felvonultatott „önfenntartó modellek”-hez is.

csütörtök, február 21, 2008

Az INFRA-GREEN margójára

Vélemények: 

Az előző posztomban arról beszéltem, hogy mennyire égető szüksége lenne Budapestnek egy igazán kiforrott zöldfelületi-közterületi politikára. Álljon itt példaként a New York-i Central Park, hogy hogyan is lehet ezt csinálni jól.

a parkot felügyelő non-profit szervezet (Central Park Conservancy) nem tudja nullszaldósra kihozni a Central Park üzemeltetését, de így is az éves költségvetés 85%-át, mintegy 26 millió dollárt!!!! teremt elő. 1980 óta, mióta élő szerződés van közte és a város között, az éves költségvetésen felül mintegy 450 millió dollárt invesztáltak bele a park fejlesztésébe. Megdöbbentő számok, bár természetesen Manhattant, csak arányaiban szabad Budapest belső magjához hasonlítani. (25 millió látogató évente). A bevételtermelésre jellemző, hogy még a parkban történő fotózásért cserébe is adományokat gyűjtenek.

New York City-nek egy külön hivatala van (Park és Rekreációs Ügyosztály), amely megfeleltethető a Főkertészi Iroda hazai (alig létező) gyakorlatának. Amivel ez az ügyosztály többet tud, hogy külön tarifa rendszere van a parkokban rendezett szabadtéri rendezvények (nagy és kicsi) közterületfogalási díjaira, az atétika pályák és teniszpályák helyfoglalására, az erdőátminősítés és fakivágás díjaira, az életmentő szolgáltatásokra, a kikötőhasználatra és hajóbérlésre, külön politikájuk van a közterületeken elhelyezendő szobrok, vagy azok létesítésére vonatkozó adománygyűjtésre, a fotografálás és filmezés díjaira, parkolási díjakra, a "vizuális munkák forgalomba hozatalára" (díjat kell fizetni a kereskedelmi célú hirdetések elhelyezéséért, a zöldfelületek látképeinek bárhol történő publikálásáért, stb.) És hát ezt a tarifát beszedik, ottmarad a parkfenntartási részlegen, leosztják az üzemeltetőknek, és mindenki hepi.

Ehhez képest mondjuk egy Városligetbe megrendezett koncert, vagy egy majális (pártmajális, rendőrmajális), stb. közterületfoglalásáért gyakorlatilag semmit nem fizetnek, pedig egy-egy ilyen nagyrendezvény után vastagon áll a szemét a gyepen. Az elmúlt évben például a Hajógyári Szigeten megrendezett Sziget Fesztivál volt az első olyan, ahol mintegy kegyet gyakorolva a szervezők először csorgattak valamicskét közterületfoglalási díj gyanánt a Főváros kasszájába. Összehasonlításképpen az 1986-os Simon&Gartfunkel koncert a Central Parkban akkora bevételhez segítette a CPC-t, hogy abból a park egy tekintélyes területén kezdhettek revitalizációs munkákba. Érdemes azt is átgondolni, hogy a mindenféle rendezvényeken jelen lévő mozgó árusok (italárusok, perecesek) maximált árainak mekkora része épül vissza a parkok fenntartásába. Van egy tippem...

hétfő, február 18, 2008

INFRA-GREEN

Vélemények: 

Az ezt megelőző pénteken lezajlott infra 2008 szimpóziumon Balogh Péter István tájépítészet és infrastruktúra kapcsolata c. előadása után a moderátor (Szemerey Samu) a következő kérdést szegezte az előadónak: "Tudjuk, hogy a budapesti közvélemény elsősorban a zöldfelületek mennyiségét kevesli állandóan, holott nem is a mennyiséggel, hanem sok esetben a meglévő zöldfelületek állapotával van a baj. Mégis, mit lehet ennek jobbítása érdekében tenni?" Péter megköszöntve a kérdést és láthatóan zavarban volt, mit mondjon el mindabból, amit tud, majd rövid gondolkodás után velősen a jogi szabályozatlanságban jelölte meg a fő teendőt.

Hogy mi történt még a konferencián, arról hamarosan megjelennek a részletes beszámolók az építészfórumon, közöttük az enyém is, de erre a kérdésre szeretnék kéretlenül is részletesebben válaszolni, mert tipikusan blogtémának érzem.

Egyrészt egyetértek azzal, hogy itt jogi szabályozatlanságról is szó van: Péter is utalt előadásában a "minden közműnek van védőtávolsága, csak a fának nincs" szindrómára, de ennél lényegesen több eleme is van annak, hogy a Budapesti zöldfelületek úgy néznek ki, ahogy kinéznek. Előtte azonban szeretnék egy városi legendát a helyére tenni. Egészen 2006-ig ugyanis nemcsak nekünk, de a városnak sem volt fogalma arról, hogy tulajdonképpen mi is történt 1990 és napjaink között a zöldfelületi arányával. Valóban csökkent, mint azt a civilek érzik, vagy nem változott, ahogy a kincstári optimisták? Nos 2005-2006-ban volt szerencsém részese lenni annak a munkacsoportnak, ami a város mai zöldfelületi koncepcióját, a PRO VERDÉT megalkotta. Természetszerűleg mi is tudni akartuk mi a helyzet, hiszen koncepciót írni egy feltételezésre nem nagyon lehet. Azaz lehet (láttunk már ilyet), csak az nem lesz több papírszemét gyártásnál. Ezért a koncepcióhoz Jombach Sándor és Gábor Péter kollegánk egy műholdas elemzést készített, ahol Budapest 1990-es és 2005-ös infrafelvételei kerültek górcső alá egy új elemző szoftver segítségével. Az elemzés érdekes dolgokat hozott. Az össz zöldfelületi borítottság alapvetően nem változott területileg. Azaz a borítottsági intenzitás (az intenzitás alatt értsd a gyep-cserjés-fás intenzitási sort) területi mérlege majdnem azonos (a 2005-ös állapot csak kicsit kisebb). Tehát a kincstári optimistáknak igazuk volt? Nem. Mert az elemzés arra is rámutatott, hogy míg a fenntartott zöldfelületek aránya csökkent (beépítés, más célú felhasználás), addig Budapest felhagyott szántói (a tulajdonképpeni alvó zöldmezős beruházási telkek) és a vasutak területe egyre inkább cserjésedik, bozótosodik, beerdősül. Azaz a borítottsági arány ugyan alapjában alig változott, de a rekreációs zöldfelületi arány drasztikus csökkenést élt át. Ráadásul az alvótelkek aktivizálódni fognak előbb-utóbb, egyszóval a borítottsági arány is negatív irányba mozdul majd el. Egyszóval a moderátor feltételezése nem volt helytálló: a budapesti zöldfelületek mennyiségi csökkenése kimutatható.

Most vissza a szabályozási hiányokhoz. Amíg a békebeli Budapestnek futotta városi főkertészre (Ilsemann Keresztély), addig a mainak már nem. Környezetvédelmi Ügyosztály van ugyan, de olyan végletes módon leterhelt egyéb hatósági feladataival, hogy igazi gazdája hosszú idő óta nincs e területnek. Minthogy Budapestnek főépítészből is csak "megbízott"-ra futja, és félreértés ne essék, itt nem bántani, hanem éppen erősíteni igyekeznék Beleznai Éva pozícióit. De emlegethetném a kerületek főkertészi állományát is. Némely kerületben ugyan van ilyen státusz, de a többségben leginkább nagyítóval kell keresni egy-egy rendezési terv kapcsán, hogy ilyen ügyekről az ember kivel egyeztethet. Nemhogy ellenőrzére és fenntartásra lenne gondja bárkinek is. Hisz, panaszkodnak a főváros és a kerületek is, nincs miből. Valóban nincs?

Hát elérkeztünk a mondanóm csattanójához: mert itt van magának a finanszírozásnak a kérdése. Évtizedek óta egyre kevesebb csorog fenntartásra, a Népligetre például éppen a fele a szükségesnek. Nem véletlen például a FŐKERT vezérigazgatójának kétségbeesett vezércikke az egyik napilap hasábjain, ahol felhívja a figyelmet, a 2-3 szoros áron árusító városligeti mozgó árusok termékei (pillepalackok és egyéb szemét) annyira megterhelik a városligeti fenntartást, hogy már fűnyírásra is alig futja. Elhihetjük, ha a város 100% tulajdonú parkfenntartó vállalata, ahol az igazgató elvileg a vezetéshez lojális, ilyen cikk megírására szánja el magát, akkor tényleg komoly gondok vannak. A városligeti mozgó árusoktól pedig a Főváros beszedi (legalábbis feltételezem, hogy többségüknél így tesz) a közterülethasználati díjat. De hova lesz? Bekerül a nagy kalapba. Aki újságolvasó ember, azt is olvashatja, miféle botrányok pattantak már ki a kerületek és parkoló társaságok, a kerületek és közterületi reklámcégek bizniszeiről. Az Erzsébetváros például pert, és a szerződések felülvizsgálatát fontolgatta az egyik parkoló társasággal (nem tudom hol tart az ügy), mert valahogy egyes képviselők nem tartják egészségesnek, hogy az elvileg közfeladatokat közterületen átvállaló magántársaság megtartja magának a bevétel 80%-át, és még a 20%-ot is késedelmesen fizeti. Hát elég lassacskán esik le a papírtantusz. Hová kerül ez a pénz? (80%-a ezek szerint mégcsak nem is a nagy kalapba. Világosan látható, hogy közterületeken számtalan bevétel keletkezik a parkolástól a reklámdíjon át a közterület foglalásig (rendezvények, vendéglátó egységek, filmforgatások, stb.) de mindezt vagy a nagy közös kalap, vagy a kisebb magánkalapok nyelik el, és a kalapból valahogy sehogy se akar az a varázsnyúl kijönni a bűvészmutatvány végén.

A Fővárosnak nincs megfelelő zöldfelület gazdálkodása, köztér politikája. Azaz lenne, hiszen a PRO VERDE erről szól. Az új közgazdasági alapokról. Olyan alapokról, amelyeket angol, francia, bécsi és egyesült államokbeli működő példákból vezettünk le. El is lett fogadva. Ám mi, a munkacsoport, megdöbbentően nem értesültünk semmiféle reakcióról (legyen az pozitív vagy negatív) a politikai döntéshozók felől. Sokáig a PRO VERDE közgyűlés elé sem került, majd egyszercsak fél füllel hallottuk, hogy beolvasztották a város környezetvédelmi koncepciójába, és azzal együtt fogadták el. Az anyaggal kapcsolatosan csak a közönyt észleljük. Nem, ne számítottunk hangos ovációkra a politikától, de parázs vitákra igen. Semmi. Koncepciónkat elnyeli majd a nagy kalap, vagy a nagy fiók. Tán előrángatják, ha valami pályázathoz igazolni kell, hogy van ilyen koncepció, tán átírják, módosítják, ha mást kíván meg egy másik pályázat. De hogy megvalósítani nem szándékoznak, az annyira tisztán látszik, minthogy vitázni sem akartak vele. Koncepció legyen, az a dolga. A valóság meg más lapra tartozik. Hogy nincs minden városban így? Nincs. De ez itt csak "valami Amerika".

Rendszeres olvasók