Harácsony Konzumidiótizmussal

Motto:

„Drámai közelségbe került Harácsony szent ünnepe, amikor a hívő konzumidióták, a lelkes fogyasztók seregei egy pillanatra leteszik bankkártyáikat, tömött bukszáikat, megcsörgetik zsebeikben az aprót, majd elcsendesednek, és meghatódva figyelik a sok földi jót, amit eme rövid ámde stresszes bevásárlás alatt sikerült összeharácsolniuk. Pár napig senki sem vesz majd semmit, aztán lassan visszatér az élet a vizenyős tekintetekbe, újra elkezd bennük csillogni a vásárlás őrülete, és együtt belevetjük magunkat a mi urunk Mammon következő, a civilizációnkat mozgató Vásárlás 2008-adik esztendejébe.”

Forrás: polopokol.hu

Egy ideje környezettudatból vásárolunk. Megmondjuk a frankót, hogy mi a rossz vásárlás, és mi az, ami tudatos. Szent megdöbbenéssel figyelem a „jó karácsonyfa” szépen fejlődő városi legendáját, ami az évek haladtával egyre jobban elharapózik „környezettudatos” körökben. A szimpla karácsonyfából földlabdás, betétes karácsonyfa, majd műfenyő lett. Esetleg papírmassé, vagy textil karácsonyfa. A műfenyőből műhóval teleszórt, majd vélhetően gombnyomásra fenyőillatú műfenyő felé haladunk, ami esetleg „Harácsony” évadján elénekli a dzsingélbelszt négy szólamban (természetesen szitár kísérettel). Hát akkor most én is megmondom a frankót. Hogy mi van a legendák mélyén.

1. legenda: A karácsonyfabiznisz őshonos erdeinket vágja taccsra.

Magyarországon a fenyők, az egyetlen Pinus sylvestris ssp. Pannonica (erdei fenyő pannon verzió) fajon kívül, ami a Balaton felvidéken őshonos, nincs honos fenyő. (Elméletben még az Alpokalja néhány kisebb részletére lehet igaz a lucfenyő honossága, de ezzel aztán ki is merült a téma) A Magyarországon lévő erdők 98%-a telepített, a fenyőerdőknek - az említett parányi kivételtől eltekintve a 100%-a. Valójában a fenyőerdők kizsarolják a talajt, tűleveleik nehezen bomlanak le, az alapvetően lúgos kémhatású talajokból savasat csinálnak. Ez kertekben is igaz, szóval, aki kiülteti a korábban megvásárolt földlabdás karácsonyfáját, az készüljön föl arra, hogy abban a talajban nem sok minden fog megteremni a fa alatt. Maximum páfrány, vagy borostyán.

2. legenda: A karácsonyfaéhség miatt minden évben hegyoldalnyi erdőket pusztítunk el.

A karácsonyfa-ültetvényeket kizárólag azon a piaci alapon hozzák létre, hogy azokat el szándékoznak adni. Ha nem veszed meg, kedves tudatos fogyasztó, mert műfenyőt veszel környezettudatból, akkor támogatod a távolkeleti műfenyő kereskedelmet, ami a távolról-olcsón-gagyit-le-nem-bomlót láncreakciót erősíti. Egy ilyen műfenyő szétesik, összepiszkosodik, megrondul 5 év alatt, szóval aztán veszel még egyet (esetleg annak már harmatcseppek, vagy beépített izókészlet is lesz az ágvégein), a korábbit meg dobod a szemétre. Nem attól pusztulnak idehaza hegyoldalnyi erdők, hogy a fenyőket karácsonyfának kivágják (ezek a karácsonyfa ültetvények egyébként faiskolákban vannak), hanem attól, hogy ha tarvágják, tüzelőnek vagy építőfának kivágják a fenyőerdőket, amelyek elébb elvékonyították a termőtalajt, az első eső leviszi a termőréteget. A kivágás ökobarát módja a ritkítás és a szállalóvágás, tarvágás pusztán pénzéhségéből vagy illegálisan történik (ld. (megélhetési bűnözés), vagy az ún. nagyonződ biomassza fűtőművek számára (félillegálisan) de mindenesetre az EU által finanszírozva.

3. legenda: A földlabdás fenyővel nem okozok akkora kárt.

Ha földlabdás fenyőt veszel, az megnő, ki kell ültetni, az átültetést a fenyő iszonyú rosszul tűri, mert nincsenek hajszálgyökerei, hanem csak úgy képes tápanyaghoz jutni, hogy szimbiózisban él fonalas gombákkal, amelyek viszont megsínylik, ha te a szobában, száraz levegőn tartod őket. Szóval a legtöbb földlabdás fenyő még abban az évben kipusztul, mert egyrészt nem is szakszerűen veszik ki földlabdásan, másrészt meg nem is szakszerűen ültetik el. Ha ezek ellenére földlabdás fenyőt vennél mindenképpen, akkor vagy a Pinus mugo-t (törpefenyő), vagy a cukorsüveg fenyőt (Picea glauca ’Conica’) vegyél, mert ezek sokáig elvannak egy dézsában, egy teraszon a saját tőzeges földjükben, szóval 10-15 évig egy ilyen beruházással (nem kis lóvé) van egy élő fenyőd, ami túlél. A dologhoz hozzátartozik, hogy a fenyőnek nincs nyugalmi periódusa, szóval ha nem kap hólét, esőt, akkor sűrűn locsolni kell, mert paradox módon télen kiszáradhat! Csak konténeres törpefenyőt vagy cukorsüveget vegyél, azt is faiskolában, mert az utcán árult földlabdás kipusztulása majdnem borítékolt. Ha azonban mégis utcai földlabdás fenyőt veszel, számolj azzal, hogy azt földdel együtt szállítva mégtöbbe került annak anyagmozgatása, vagyis ezen igényed miatt még több benzint füstöltek el a lelki békéd érdekében, és meglehet hogy az eredmény pusztán egy jó drága pénzen vásárolt kiszáradt kóró lesz.

4. legenda: A műfenyőnek nem hullik a levele, a karácsonyfának igen.

Nem minden karácsonyfának hullik a levele. A lucfenyőé (Picea abies) leginkább, az ezüstfenyőé (Picea pungens) tovább bírja, de legjobb ebben a műfajban a kaukázusi jegyenyefenyő (Abies nordmanianna) vagy a duglászfenyő (Pseudotsuga mensiesii), amelyeknek a levelei nem hullanak, hanem idővel rászáradnak a hajtásra. Ezért drágábbak is. Viszont e valódi karácsonyfáknak fenyőillatuk van (illatosító nélkül) és két hónapig vidáman zöldelnek. Az ilyen kivágott fenyőket jobb érzésű városokban, sőt még BéPé-n is külön gyűjti vissza a közterület-fenntartó és többnyire a helyi városgazdálkodás vagy kertészeti vállalat komposztáló telepeire kerülnek: termesztőközeg, mulcs, virágföld lesz belőlük, szóval újrahasznosulnak.

-------------------

Egyszóval talán az a tanulság, hogy a kivágott fenyő kevésbé halott (és ami fő: szerves) anyag, míg a műanyag fenyő nem az. Az előbbit végül beszecskázzák, és termesztőközeg lesz belőle, ami meg egy újabb ciklust indít el. Ha mégis a hulladéklerakóba kerül, akkor is ez az a dolog, ami elenyészik anélkül, hogy veszélyes anyagokra bomlana. Ha metafórikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy Jézus is halott anyaggá változott, hogy újjászülessen. Míg ennek a körforgásnak a metafizikáját a tájjal együtt lélegző ember át tudta érezni, addig a mai elidegenített ember már csak az állandósággal kecsegtetőnek örül. A Műfenyő, a művirág, az örökzöld egysíkúság nyújtja neki azt a kapaszkodót, amit a korábbi embertípusnak a ciklikusság szépsége nyújtott. Szomorú karácsonyfa-történet, ami viszont sokkal szomorúbb dolog, hogy a Karácsony manapság még nagyobb konzumidiótákká tesz bennünket, mint valaha. Karácsony szent nevében gyilkoljuk egymást az utakon az elsőbbségért, a bevásárlóközpontok felé…

Megacity vs. Meganyomor

Mivé válnak városaink következő évszázadban? Folytatódik az az iszonyatos koncentrálódás, ami a Föld népeinek immár több mint a felét a városok világába hajtja? Vagy az információs társadalom és a decentralizálható alternatív energianyerés zárójelbe teszi a fizikai teret? Két nagy elmélet küzd a maga igazáért, nemcsak urbanista agytrösztök között, de a neves urbanisták időről időre revideált önvízióiban is. Saskia Sassen vagy Peter Hall tanulmányaikban hol a fizikai tér és a koncentráció erősödő szerepe mellett teszik le a garast, hol pedig a dekoncentrációs trendekre figyelmeztetnek. Mindenesetre a városok tovább dagadnak, mágnesként vonzzák a vidéket jobb boldogulás ígérve. Valódi ez az ígéret, vagy sem?

Egy új, nagyon gyakorlatias tudományág bukkant elő a semmiből: a hálózatkutatás. Eredményei arról tanúskodnak, hogy a térnek valóban vannak sűrűbb pontjai minden természetes folyamatban (legyen az élő szervezet, populáció, tömegkommunikáció, település, logisztika, vagy bármi más) ahol koncentrálódnak a dolgok, de ezek egymásnak (legalábbis kezdetben) mellérendeltek, és ha egy sűrűsödés eléri a terhelhetőségének határait (alá- és fölérendeltségi viszonyra tör), akkor szét kell esnie kisebb, emészthetőbb darabokra. Az agyi ideghálózatunk, a telepes növények, az univerzum mind-mind így működnek.

Vegyünk példának egy államapparátust egy fizikai térben üzemeltető központot, vagyis egy Kormányzati Negyedet. Életszagú a dolog, a honi politika éppen most ügyködik egy ilyen centrum létrehozásán. Ha a jól működő hálózatok ismérveiből indulunk ki, akkor ez a centrum negligál minden hálózatviselkedési tapasztalatot, a felvilágosult abszolútizmus korában még elfogadott, de ma már túlságos életgátló attitűdöt konzerválva. A centralizáló autokrácia ma nem látja be, hogy igazából nem egy államhatalmat demonstráló bazinagy elefántcsonttorony kéne a város közepébe, hanem mondjuk több kisebb (ám például a világháló-szinopszisok által információsan szorosan összekötött) regionális kormányzati központ hálózat. (Miközben persze egyfajta sűrűsödést jelenthetne az, hogy a megyerendszert végre történelemmé tesszük a valóságban is, ha már funkcionálisan halottá vált). E hálózat közelebb a választóihoz hatékonyabban ellátná egy-egy régió képviseleti demokráciáját, semmit ebben a struktúrában egy végletekig vízfejű ország valóságtól elrugaszkodó képviseletét.

Figyeljük meg, hogy a tömegkommunikáció terén hogyan zajlik le napjainkban ez a dekoncentráció. Már csak pár lépés a digitális televíziózás, ami még a mostani kereskedelmi tévéket is leküldi majd kutyába. (Előszelét a folyamatnak már most lehet érezni a videomegosztó portálokon, vagy azon, hogy a legtöbb tévé műsorát a netről is le lehet tölteni, tehát a műsor megnézése már nincs időhöz kötve, később szolgáltatóhoz se nagyon lesz.) Az MTV székházváltás példáján már a mai nap látható, hogy a fizikai tér és a koncentráció szerepe egyre kevésbé fontos. A koncentrált állami tévé korábban már darabjaira hullott, az épület fele tök üres. A kohéziós erő kis kereskedelmi tévébirodalmakra hullott szét. Az új székház nem a városcentrumba kerül, nincs is erre szükség, talán még hatékonyabb is lesz egy kevésbé terhelt, új helyen.

Ugyanakkor, ha jobban megnézzük azért tényleg zajlik egyfajta koncentráció a világ népességében, de ha még jobban megnézzük, akkor már feszül a húr a dekoncentráció igénye felé. Jakartáról, az indonéz megavárosról és nyomornegyedeiről jómagamnak is vannak személyes élményeim. Amit ott tapasztaltam egészségügyi viszonyok terén, ahhoz képest valójában túldimenzionált a pár tucat H5N1 áldozat.

Sassen egyik tanulmányában elismeri, hogy a széttagolódás és a globalizáció, a háttéripar szuburbiákba való kimenekülése a városi gazdaság jelentőségét zárójelbe tette. Ugyanakkor rávilágít, hogy a vezető városokban mégis koncentrálódás zajlik. Nekem van erre egy elméletem, ami a rendszer-tehetetlenséggel függ össze. Az ún. vezető nagyvárosok azért híznak megacity-vé, mert jórészt az őket kívülről szemlélő népesség még mindig úgy tekint rájuk, mint a gazdag szomszédra, a tuttira, amibe nem benne lenni egyenlő a kirekesztettség érzésével. Ezek a városok szívják magukba a létminimum alatt élőket a könnyebb boldogulás reményében. A meganyomor azonban kézzelfogható: az a tömeg, amely a koncentrálódást idézi elő, tulajdonképpen sokkal rosszabb körülményekkel (környezeti, életviteli, egészségügyi, megélhetési) találja magát szemben a nagyvárosban, semmint prekoncepciójában feltételezte. Azonban számára már nincs visszaút, ezért ott ragad a kampungban. A city gazdagjai pedig például Jakarta 18 millió ember által teleszart sötétbarna tengerpartjáról elmenekülnek a korallzátonyos ezerszigetre, az azúri kékség felé.

A tehetetlenségi tényező másik oldaláról pedig a várost vezető high society-vel találjuk magunkat szemben, akiknek jelentős része még az információs társadalom előtti hívő technokrata világban szocializálódott, amikor a koncentráció, a tröszt, a kartell, a konzorcium a világ legtermészetesebb dolgának számított. Bár ma már a leányvállalat és a ’frencsájz’ a szisztéma csúcsa, a hatalmi reprezentáció zsigeri (és irracionális) igénye több felhőkarcolót emel, mint valaha. Ezek a magasházak nem rentábilisak, de nem is ezért húzzák fel őket. Szimbólumként, márkanévként, költséges passzióként működnek. A stratégiai döntések viszont ma nem ezekben a konglomerátumokban születnek. Vacsorasztalnál, farmon, golfpályán, jachton, videokonferencián. Az infokomunikációs forradalom okán a hatalom többé nem igényli a teret döntéshozatalához, zárójelbe kerültek a tőzsdepaloták, a kormányzati negyedek, a bankszékházak mint fontos helyek, helyettük a háttériroda és az információbiztonság került előtérbe. Tehát nagyon jó kérdés, hogy az a néhány kiemelt megapolisz tényleg a globalizáció nyertese lesz-e, vagy tényleg igaz-e, hogy a koncentrációban lemaradó városok tényleg a múltba (gazdasági csőd) és nem a jövőbe (élhetőbb környezet) mennek-e? Nagyjából ugyanaz a kérdés, mint a történelemben állandóan, hogy a civilizációfejlődés vajon lineáris, vagy ciklikus-e. Én hiszek a madáchi teóriában, miszerint ciklikus. Az USA számomra ugyanazt az ívet járja be, mint a Római Birodalom. Ha megnézzük a városai szervezettségét, a logisztikai filozófiát, a hipermarketláncon belül tapasztalható elrendezést, miszerint bármelyik állam bármely városában belépünk egy K-Martba, ugyanúgy a harmadik sor negyedik rekeszében találjuk a pepperoni kolbászt. Az az érzésünk támadhat, mint egy centuriónak egy római provincia bármely városában támadt volna, aki ugyanott találta a fürdőt, a bordélyt és a fórumot, mint egy másikban. Ez a tündöklés korszaka. Ugyanakkor, ha megnézzük a bukás kezdetét, amikor a jólétben, az ólomkupából iddogáló arisztokrácia félig elhülyülve totál természetesnek vette dinasztiákat aláásó intrikát, vagy azt, hogy egyik zsarnok jön a másik után (természetesen a demokrácia őreként), amikor a "terrorveszélyre" hivatkozva kezdenek tömeggyilkolni ideológiailag máshogyan gondolkodó népcsoportokat (ld. zsidók vagy kora keresztények, mint a birodalom terroristái) akkori „energia”, azaz a művelt földterület birtoklásáért, lehetetlen nem párhuzamot vonni a mai washingtoni politikával. Az akkori megapolisz Róma, most hol van a globalizációs versenyben? De hol van Babilon, hol van Memphisz, hol van Athén?