kedd, július 31, 2007

Externáliák, internáliák avagy a zöldfelületek és az anyagi haszon

Vélemények: 


Az zöldfelületek gazdasági funkciónak említése első olvasatra talán meghökkentően hat, de mégis több közgazdász, tájépítész, urbanista szakember, döntéshozó és befektető határozott meggyőződése, hogy pusztán érzelmi, örökségvédelmi, tájvédelmi, városökológiai indíttatásból nem maradhatnának fenn a városban zöldfelületek, ezért a mai kor nyelvezetére – a pénz nyelvére – szükséges lefordítanunk a zöldfelület iránti kereslet magyarázatát.

A zöldfelületek fenntartására, fennmaradására, fejlődésére a magyarázatot a közgazdasági externáliák adják, amelyek a mai közgazdaságtan egyik legkutatottabb határterületeit jelentik. Tényként fogjuk fel például azt a körülményt, hogy egy ingatlan a „zöldebb” kertvárosban, vagy a „városiasabb” centrumban található, azonos felszereltség, komfortfokozat, elérhetőség mellett is elérheti a több mint másfélszeres ingatlanérték különbözetet a kertvárosi ingatlan javára. A „zöldövezeti” jelző olyan varázsszó, amelynek kőkemény gazdasági, ingatlanpiaci megtérülése van – és ez az állam számára az illetékek, adók formájában nagyon is lemérhető. Nem véletlen, hogy az ingatlanfejlesztői szóhasználat a „lakótelep” jelzőről piaci viszonyok között átváltott a sokat sejtető „lakópark” jelzőre, holott nagyon sokszor csak egy későbbi kor lakótelepi sémára elkészülő ingatlan-beruházásáról van szó. (Jómagam egyáltalán nem tartanám eretnek gondolatnak a „Lakópark”, „Lakókert”, „Udvar” és „Lakótelep” szavak védjeggyé alakítását, használatának szabályozását az ingatlanpiacon, azt beépítési százalékhoz, zöldfelületi arányszámhoz kötve.)

A városi zöldfelületi rendszer fejlesztésével bizonyos egészségügyi és fizikai károk jelentős mértékben mérsékelhetőek.[1] A légúti megbetegedések okai között említett városi levegő javításában például a város zöldfelületi rendszerének kiemelt szerep juthat. Ha mindezekhez hozzárakjuk a kondícionáló, rezgéscsillapító, talajjavító, és pszichés (nyugtató) hatást, akkor már látszik: a zöldfelületnek nem csak eszmei, hanem közgazdasági értelemben számolható, megfogható értéke van.

Természetesen a zöldfelületek gazdasági fenntartását az externáliákon kívül internáliák is segítik, vagyis magán a zöldfelületen is képződik ott megtermelt gazdasági haszon. Ezek főként a közhasználatú zöldfelületek esetében érzékelhetők. Például a városi szabad tereken meggyökeresedő területhasználatok (reklámozás, rendezvényhelyszín foglalás, vendéglátóipari közterületfoglalás, parkolás, kiállítás, piaci helybiztosítás, sportesemények, forgatási helyszínek bérlése, építkezések közterületfoglalási biztosítása, a fejlesztések utáni helyreállítási kötelezettségek, közmű szolgalmi jogok, zöldövezeti ingatlan eladásból származó illetékek egy bizonyos százaléka) mind-mind bevételtermelő gazdasági funkciók. A jelenkori probléma csak abban van, hogy a keletkező bevételek milyen mértékben kerülnek visszaforgatásra a helyszín (jelen esetben a városi zöldfelület) esetében, azaz történik-e a használthoz mért megújítás, fejlesztés, valamint fenntartás?


[1] A Napi Világgazdaság c. újság egyik tanulmánya szerint Magyarország egészségügyi és környezetvédelmi kárainak éves mértéke mai szinten 1713 Mrd forintra becsülhetők. Igen jelentékeny részét eme károknak – jól tudjuk - a nagyvárosi ártalmak jelentik.

szerda, július 25, 2007

In Memoriam Dr Dalányi László

Vélemények: 
Elment a tájépítész szakma „szürke eminenciása”, holnap 11.15-kor búcsúztatjuk őt a Farkasréti Temetőben. Személyesen diákként, a Környezetarchitektúra c. tantárgy vezető tanáraként ismertem meg az akkor már nyugdíjba vonult, ám rendkívül energikus és aktív professzort. Kockás tweed zakó, szikár termet, cigarettákkal „karban tartott” öblös, tiszteletet parancsoló hang, bizalmat keltő közvetlenség jellemezte. Hírlett, hogy az ÉVM Műszaki és Tervezési Osztályának Főosztályvezetőjeként igen sokat tett annak érdekében, hogy a táj- és kertépítészeti szakma megtalálja kapcsolódási (vagy legalább túlélési) pontjait az építésügy útvesztőjében. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának első elnökeként a magyarországi épített és természeti örökség megőrzésnek megszervezése volt a feladata.

Minderről ifjú titánokként vajmi keveset tudtunk, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki a mellén hordozza rangjait és kitüntetéseit. Óráin a lépcsőképletnél, az ülőmagasságnál, a konkáv térformánál sokkal többet megtudott a nebuló. Lopva csempészte be a műszaki paraméterek és az esztétikai kérdések közé a szakmagyakorlás erkölcsi, etikai, filozófiai kérdéseit. Konzultációs módszerével felkészített bennünket a szakmai egyeztetések és a lakossági fórumok légkörére. Nem is sejtettünk akkor (most jegyzeteimet átböngészve domborodik ki), hogy tulajdonképpen egy rejtjelezett szakmai kódexet adott a kezünkbe ez a sokoldalú, lényeglátó, elemző figura.

Egy olyan korban kényszerült szabad téri környezetkultúrát létrehozni, amelyben a legesztétikusabb elem a 30x30-as beton tipegőkő volt, és néha esetleg fel lehetett még hajtani bazalt nagykockakövet is. Szemléletesen érzékeltette, hogy a szakmai kreativitás a szerény adottságok virtuóz és ergonómiailag átgondolt kihasználásában rejlik, értékállót pedig ugyanúgy létre lehet hozni minimál projekteken belül is. „Nem biztos, hogy a pazar anyaghasználat végeredménye kompozíciós tökély” - hirdette, mindig óva intve bennünket a túlbonyolított formáktól és a túlzott anyaghasználattól. Matériából a kevesebb több, szellemből a világ nem elég – ez lehetett volna a mottója – és ez nem csak a néhol még nyomaiban látható, de ma is városi élettel teli téralakításaira (pl.: Jászai Mari tér), hanem egész életére igaz.

Élete legutolsó szakaszáig a szakmáért dolgozó aktív „megszállott” maradt, aki a tervtanácsokon éppen úgy őrködött az épített környezeti minőség fölött, mint a szakmatörténet feldolgozásán a tudományos konferenciák és előadások során. Ennek ellenére nagyon sok maradt benne, amit már nem vethet papírra a késő Kádár-kor szakpolitikai mérkőzéseiről. 80 tartalmas év adatott neki, amiért tájépítész generációk lehetnek hálásak.

hétfő, július 23, 2007

Berners-Lee Galaxis

Vélemények: 
TIM BERNERS-LEE
Napjainkra a könytárépítés új reneszánsza köszöntött be a városokba. Miközben a könyvtárbővítések a városok kultúrális státuszát, vagy politikai és gazdasági vezetők "nagyságát" próbálják igazolni, addig elgondolkodtató, hogy közben a mindössze 16 éves Internet lassan leradírozta az értelemző szótárakat, papírújságot, de még a nyomtatott szakirodalmat, hanglemezt és a tévét is a színről. Felmerül a kérdés, hogy akkor kell-e nekünk nagyobb méretű könyvtár? A hagyományos közösségek (falu, város, klub, egyesülés, stb.) szétzilálódásával párhuzamosan on-line közösségek szerveződnek teret és időt, végső soron a közösség és az agóra eddigi feltételrendszereit (de nem a lényegét) átértelmezve.
A Guttenberg Galaxis digitalizálása kétségkívül elkezdődött és olyan beláthatatalan perspektívák jelentkeznek nap-nap után a világhálón, amiről Tim Berners-Lee CERN kutató (a world wide web kitalálója) még csak nem is álmodott anno. Hovatovább az alexandriai könytár is elférne egy közepes winchesteren, és ma már komoly szakirodalmi publikációkhoz lehet hozzájutni (igaz fizetős alapon) a tudományos site-okon. Felmerül a kérdés, hogy nem kéne inkább a meglévő könyvtárakat egy hatalmas szerver és egy internetes kávézó keverékévé alakítani egy sokkal kevésbé helyrabló (kompaktabb) épületben? Nem csak a XX. századi "maradiságunk" ragaszkodik a helyrabló, ám romantikus dohosságot árasztó könyvlapok eddig semmihez nem fogható élményhez? Ezek jutnak eszembe amikor a könytárépítés reneszánszát tapasztalom...
Félreértés ne essék: nem fetisizálom a technikát és nem szeretnék dekonstruktivizmust, modern kori könyvégetést hirdetni. Pusztán elérhető technikaként tekintek a könyvre, és az Internetre, mert a könyvnyomtatás sem más, mint technika. A könyv története pedig a reprodukálhatóság története. A mostani "copy paste" világ ezt a reprodukálhatóságot meghatványozta.
Bár a kő a papírnál még jobban bírja a gyűrődést, csak nehezen vonszolható bárhová, illetőleg egy íráskarakter létrehozása némivel több energiabafektetést igényelt (mondjuk ez jól jött akkor, ha valakinek meg kellett tanulnia tömören fogalmazni, és ez a készség kétségtelenül alább hagyott már a könyvnyomtatással), éppen ezért a könyv a terjeszthetőség és reprodukálhatóság (mobilitás) miatt nyert a humanizmus hajnalán, nem mellékesen egy azóta is tartó demokratizálódási hullámot elindítva. Az írás digitalizálása pedig azért fog nyerni, mert még jobban hordozható, terjeszthető, reprodukálható, éppen ezért különösen alkalmas a humanizmus és a demokrácia eszményeinek terjesztésére (nem véletlen a pakisztáni vagy a kínai kormány Internetre kiterjedő védőernyője). Nem egy vonzó perspektíva az, hogy a dolgozószobámból elérhetem például a magyar irodalom klasszikusait (Digitális Irodalmi Akadémia), vagy a napi híreket? Nem még vonzóbb-e az a lehetőség, hogy az interaktivitás magasabb szintjén hírmagyarázóként, hírgyártóként, prédikátorként, hittérítőként, filozófusként léphetek a színre? Kisebb energiabefektetés, gyorsabb információáramlás, demokratikusabb közélet. Ez a Berners-Lee Galaxis találmánya.
Totálisan lényegtelen, hogy ez az információ CD-n, DVD, Blue Ray-en, Flash Drive-on, vagy akármilyen kütyün foglal helyet. Ezeknek a technológiáknak az élettartama alig 10 év (vagy még annyi sem), de a rajtuk tárolt adatttartalom gyorsabban átmenthető egy újabb technológiai eszközre (reprodukáhatóbb), mint átmásolni egy kódexet, fényképet. A 10 colos nagylemez tartlamát átrakjuk 3,5 colosra, a 3,5 colost CD-re, azt DVD-re, azt meg a netre. A papírkép megsárgul, a negatív fényt kap, a hagyományos fotómasinával készített kép életlen lehet (ami csak később ellenőrizhető) de a digitális fotó színei üzembiztosan megmaradnak: félszáz év múltán ugyanolyan színekben papírra rakható, mintha csak tegnap készült volna. Egy kódex a digitalizálása után nyugton hagyható, mint bármely más törrődést igénylő műtárgy, mégis százezrek olvashatják a tartalmát a mostani kiváltságos régész-történész százak helyett.
Ha ma létezne és leégne az Alexandria könyvtár, csak a matéria pusztulna, a szellem nem, mert darabjaiban ezernyi szerverről lenne összeilleszthető a matériában tárolt tudás. Mit kezdek egy Cd-vel a sivatagban és a csónakban? Például behelyezem a most piacra dobott 100 dolláros kurblizható (megújuló energiát használó) laptopba és megmutatom a berber és a szamoa gyerekeknek, hogy mit épített Brunelleschi Firenzében. Esetleg rácsatlakozok közben egy műholdra, és fényképet küldök a sivatagi életről vagy a bálnák nászásztáncáról a Google Earth hálózatba, videofile-t a YouTube-ra, naplóbejegyzést a blogomra. A létrehozott információ kikereshetőségét a könytári katalógusrendszer helyett másodperc tört része alatt elemző keresőszoftverek garantálják. Egyszóval használom és szaporítom az E-Guttenberg (Berners-Lee) Galaxist.
Mitől intimebb és személyesebb a százezer példányban nyomtatott könyv, mint az elektronikus tartalom? Mert elsárgult oldalain otthagyta nyomát az idő? Mert szamárfüleiből, széljegyzeteiből egy régi kor tekint ránk vissza? Nem lesznek-e ugyanilyen romantikus kapcsai száz év múlva az akkori generációknak az első weboldalak tipológiájához, a kezdeti chat- és blogoldalak nem árasztanak-e majd ugyanolyan vitriolos bájt, mint az antikvár könyvekben felejtett képeslapok és bejegyzések, vagy a régi újságcikkek? Miben különbözik könyv és az e-tartalom? A gondolatok értékességében, időtállóságában avagy értéktelenségében biztosan nem. Ha kellően távoli perspektívát használunk (mondjuk a 2100 körüli időt), akkor romantikában sem. A többi pedig pusztán technika, ami a térről alkotott kognitív tudásunkat liberalizálja, értelmezi át.

Félsivatag a városban: tervezési gondok

Vélemények: 

A város városökológiai szempontból egy speciális teret képez. A város légszennyezőanyag kibocsátásai szmogharangot fejlesztenek a város fölé és az inaktív felületek[1] hőmérsékleti reflexiói miatt a harang alatt az év minden szakában néhány fokkal melegebb a hőmérséklet. A zöldfelületek szempontjából a város tehát egy olyan szélsőséges (több tekintetben szubmediterrán, több tekinteten félsivatagi) termőhelynek számít, amely eleve behatárolja azt a növénycsoportot, amely egyáltalán a városban fenntartható. Természetesen a város egyes zöldfelülettel jól ellátott részein és az agglomerációs szegélyeken ezek a hatások kevésbé érvényesülnek: itt a fenntartható fajok választéka is jóval magasabb.

A városi zöldfelületek többnyire mesterségesen létrehozott, vagy természetszerűen megmaradt, de mesterségesen fenntartott, kezelt elemekből állnak össze. A városi termőhelyek, termesztő közegek tulajdonságai távol vannak az optimumtól, ezért zöldfelületi elemek a legkisebb beavatkozásra is sokkal érzékenyebben reagálnak: legtöbbször a nem jól előkészített, szakszerűtlenül végrehajtott beavatkozások általános legyengüléshez, a zöldfelületi elem rövid úton történő pusztuláshoz vezethetnek. Az épített elemek és a természeti elemek térért folytatott harca, a város növényzet szempontjából követhetetlenül gyors változásai minden tekintetben intenzívebb kezelést igénylő elemekké teszik az egyébként változatlan körülmények között jól regenerálódó, biológiailag aktív felületeket.

A városi élet mostani velejárói (sózás, burkolatcsere, közműcsere, légszennyezés, építkezések, forgalmi ürszelvény változás, vandalizmus, talajtömörödöttség, talajszennyezés, csapadékhiány, helyhiány, fényhiány) mind-mind külön-külön is képesek egy-egy zöldfelületi alrendszer esetében zavart okozni, de ezek együttes fellépése már nagyon beszűkíti a lehetőségeket, és egyben gátolja egy hosszú távon is jól fenntartható, várostűrő zöldfelületi rendszer kialakítását. Ma Budapest egyes területei már túllépték azt a határvonalat, amely az ökológiai fenntarthatóság legminimálisabb kereteit kijelöli, ezért annak érdekében, hogy a minimum feltételek újból létrejöjjenek, bizonyos tekintetben a területhasználatok (beépítés mértéke, forgalmi keresztmetszet stb.) korlátozására lenne szükség, amennyiben valamilyen zöldfelületi fejlesztés, egyáltalán megtartás lenne a cél.

Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb a rendelkezésre álló összefüggő tér, annál nagyobb a városban egy zöldfelületi rendszer-elem ökológiai fenntarthatósága. A zöldfelületek állományban és nagyobb tömegben ellenálóbb módon reagálnak a kedvezőtlen változásokra. Ezen kívül azonban van még egy fontos, gyakorta elhanyagolt indikátor eleme az ökológiai fenntarthatóságnak, ez pedig a biodiverzitás[2] szintje. Egy azonos fajokból álló fasornak, növényfoltak sokkal kisebb például az esélye a túlélésre, mint egy fajgazdag növényállománynak, például akkor, ha csak egy bizonyos fajt károsító új kórokozó jelenik meg a területen. Tekintettel arra, hogy a nagyvárosi környezet extrém viszonyai egyébként is legyengítik a növények immunrendszerét, mindez fokozotabban érvényes a városi zöldfelületek esetében. Szerencsés az az eset, amikor a károsodott, elpusztult fajt a zöldfelület regenerációs hajlama saját erőből új fajokkal képes pótolni, vagy legalább a fajok sokszínűsége nem engedi, hogy egyidejűleg mindent tönretegyen egy járványszerűen megjelenő új kórokozó, vagy tömegesen betelepült kártevő. Ma, amikor a globális klímaváltozás során a térségünkben eddig ismeretlen délszaki kórokozók és kártevők csoportjaival kell felvenni a harcot, nem elhanyagolható szempont, hogy zöldfelületeinket a biodiverzitás irányelvei szerint fogalmazzuk újra.

[1] Inaktív felület: biológiailag inaktívnak azokat a mesterségesen létrehozott felületeket, épített elemeket mondjuk, amelyek nem képesek a környezeti hatásokra (napsugárzás, hőközlés, csapadék, fagy, stb.) azokat mérsékelni igyekvő ellenreakciókra, kiegyenlítésre, sőt hatásaikat néha fel is erősítik.
[2] Biodiverzitás: biológiai sokszínűség, az egy területen lévő fajok, vagy azok genetikai állományának sokfélesége. Minél magasabb a diverzitás, a populáció annál jobban képes ellenálló módon reagálni a külső környezeti változásokra.

csütörtök, július 19, 2007

Az ingatlanadó tájszabályozó szerepéről

Vélemények: 
A kormány nemrégiben döntött arról, hogy ha csúszva is, de a konkrétumok kidolgozása után elindítja az ingatlanadót. Homályos célzások, körül nem határolt elképzelések látszanak csak eddig. A kommunikációban megjelenik az is, hogy ez az adónem más adók csökkentésével együtt vezetődne be, ugyanakkor szinte egészen bizonyos, hogy az ingatlanadó háztartások szintjére lebontott adónemként körvonalazódik a kormányzati agytrösztben. Valami olyan kényszerképzete kezd az embernek lenni – és ha ez nem így van, akkor nagyon rossz az erre irányuló kommunikáció – hogy az ingatlanadó tulajdonképpen a működésképtelennek bizonyult luxusadó kozmetikázott és kiterjesztett verziója akarna lenni, amihez vagy rendkívül bonyolult nyilvántartási és értékbecslési mechanizmusra lenne szükség (ez ellentétes a kormányzati struktúra karcsúsítására irányuló vállalt törekvésekkel), vagy rendkívül módon leegyszerűsítő, és ezért igazságtalan helyzeteket fog szülni. Ezek mellett kétségkívül alkalmas arra, hogy az ingatlanérték mesterségesen devalválódjon: az ingatlan adás-vétel hivatalos szerződésein szereplő értéket a tulajdonosok kiegészítő szerződések, bartell ügyletek formájában lefaragják, a tulajdonosok érdekelté válnak az ingatlan tudatos „rohasztásában”, amortizálásában. Az ingatlanokra, mint pótlólagos jövedelem- vagy nyugdíjkiegészítésekre beruházó kisbefektetők nem tudják tartani a versenyt az alacsony hiteleket kínáló, új lakásokra beruházó bankokkal, így az ingatlanamortizáció mértéke felgyorsul, az ingatlanpiac lelelassul, a kínálat letöri az ingatlanok értékét, a tulajdoni viszonyok befagynak, a lakások mobilitása visszaesik a 80-as évek szintjére. Belvárosi szlömösödés, ingatlanelértéktelenedés, az eladásból és vételből származó illetékek mértékének csökkenése várható, azaz amit megkeres az állam ingatlanadóban, azt elveszti illetékben.

Az ingatlanadó lehetősége akkor került mérlegre komolyan, amikor elindultak az olaszországi próbaperek a helyi iparűzési adó jogosságáról az EU-ban. Akkor Damoklesz karjaként fenyegetett a HIPA megszűnésének réme, ezért találták ki idehaza a helyi önkormányzatokat kompenzáló ingatlanadó koncepcióját. A gondolatmenet nem teljesen rossz, de miközben a háztartásokat, végfelhasználókat találja meg az ingatlanpiacon, gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagy egy olyan befektetői szegmenst, aki az ingatlanüzlet legnagyobb nyertese a rendszerváltás óta, és amely mérhetetlen károkat okozott a rurál tájban és a magyar területi politikában. Miközben szemtelenül magas profitrészesedést szerzett az ingatlanpiacon. Ha ennek egy része adóként a területi folyamatok kompenzálására fordítódhatott volna, a magyar táj egyensúlyi helyzetben volna. Ha ennek a befektetői rétegnek a megadóztatására tenne kísérletet a kormány, olyan tájszabályozó szerepet tudna betölteni, amely valóban fenntartható módon viszonyulna a természeti és épített értékvédelem, a környezetvédelem, a termőföldvédelem, és a meglévő infrastruktúrák kihasználtsági fokának növeléséhez. Ehhez nem háztartásokat sújtó ingatlanadóra, hanem a befektető csoportok tevékenységét szabályozó (nem ellehetetlenítő, félreértés ne essék) ingatlanérték növekedési adóra lenne szükség.

A helyzet ma a következő. A mezőgazdasági területeken létezik egy földhivatali minősítési rendszer, amely a termőföld védelmének érdekében kategorizálja a szántóterületek minőségét egy 8-as skálán. Ebben a kategóriarendszerben egyrészt nem játszik szerepet az, hogy az adott termőföld Mucsajröcsögén (az istenháta mögött) vagy egy erősen agglomerálódó (és emiatt rendkívül nagy kereslettel rendelkező) térségben helyezkedik el, pusztán a minőség a fontos, amely alapján a művelésből történő kivonás esetén effektive többet kell fizetni egy jó minőségű, mint egy rossz minőségű földterület után. Ez a minősítési rendszer rendkívül zavaros, mert egyrészt a már rég nem létező aranykorona kataszterből származtatódik, másrészt nem köthető helyrajzi számhoz (egy helyrajzi számon belül több minőségi kategóriájú terület is előfordul). Az 1994-ben elfogadott törvény melléklete pontos utasítást ad a kivonásért járó kompenzáció mértékéről, amelynek összege azonban több mint 12 éve nem változott!! Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy zöldmezős beruházások esetén teljesen pitiáner összegekért lehet szántóból átminősítve építési telekké váló földterületekhez jutni. Hektáronként úgy egymillió forint alatt átminősítődik egy földterület, de ha ez a hektár például Budapest határában van, akkor tulajdonosának az átminősítés után akár 100 milliót is hozhat. Nem csoda, ha a rendszerváltás utáni évek a kárpótlási jegyről, privatizációról, rendezési terv gyártásról, zöldmezős beruházásról szóltak. Ami azonban jó a tulajdonosnak, ingatlanberuházónak, az egyáltalán nem jó az önkormányzatnak. Neki erre az új területre infrastruktúrát kell építenie és fenntartania, ugyanakkor belső leromlott állagú ingatlanaiból kiköltözte a „zöldbe”, a rozsdaövezetek, barnamezők és szlömök egyszer már létrehozott infrastruktúrája (közvilágítás, út, közművek) kihasználatlan. Hihetetlen, mekkora átrendeződéshez vezethetne a kezelhetetlen folyamatok terén az átminősítések megadóztatása. Ez a lépés valódi alternatívává tenné a barnamezős beruházást és a városrehabilitációt!

Még olyan látszólag ide ne tartozó dolgokra is hatással lenne ez a formula, mint a parlagfű probléma. A parlagfű ugyanis, mint a neve is mutatja: parlagon él. Parlagok akkor keletkeznek, ha a földet nem művelik. Ha valaki befektetési szándékkal vásárol az agglomerációban szántót, az annak ellenére nem műveli meg, hogy erre még bírsággal is kötelezhetik. Ez nem visszatartó erő. A befektetési célú zöldmezők, alvótelek számát az ingatlan érték növekedési adó számottevően csökkenthetné.

Azt kell megvizsgálni minden ilyen terület esetén, hogy mennyit ér szántóként, rétként, erdőként, és mennyit beépítésre szánt területként. Ha területhasználat váltás történik és ez a beépíthetőség lehetőségét teremti meg, az értékkülönbözettel arányos adót (illetéket) kellene leróni, ami még a beruházás tervezésekor mérlegelési helyzetbe hozza a befektetőt, de nem gátolja meg a beruházást, amennyiben ezek után is ilyen területet tart valaki a legalkalmasabbnak, és mondjuk nem százszoros, csak tisztességes 10-20%-os hasznot zsebel be.

Ugyanilyen mérlegelési helyzetet szükséges létrehozni a területhasználat váltáson túl a szintterület mutató váltás esetén is. Ha egy beruházó egy korábbi beépítés karakterét megszüntetve megemeli a szintszámot egy területen, az az önkormányzat felé költségvonzatot jelent. A több szint nagyobb népsűrűséget, több parkolót, izmosabb infrastruktúrát feltételez, a terhelés növekedése rontja az életminőséget, levegőtisztaságot, zajszint állapotát. Ma a befektetők ezt nem kompenzálják az önkormányzat felé. Megrendelnek egy rendezési tervet, átpasszírozzák a képviselőtestületen és a szakhatóságokon, és uszkve 10-20 milliós ráfordítással 100-200 milliót kaszálnak. A Zsidó negyed lebontásához és átlényegítéséhez tán kevésbé nagy elánnal álltak volna neki, ha ezt az extraprofitot megadóztatják. A házak lebontása helyett így máris alternatívaként jelentkezett volna azok átlényegítése, korszerűsítése, az építet örökség értékeinek megőrzése.

Ahogyan a bankok lenyelték a bank adót (európai viszonylatban a leggyatrább szolgáltatások mellett, a legmagasabb banki költségeket mi fizetjük), úgy az ingatlanfejlesztőkkel is elfogadtatható az ingatlanok értéknövekedése folytán megfizetendő adó. Az eddigi „dőzs” fényében ez fájdalmas dolog, de a módszert nem mi találtuk fel, sok ország él vele tudatos területfejlesztési szabályozóként.

Az a csúnya „vattafa”

Vélemények: 
Még hallgató koromban részt vettem Zugló akkor úttörőnek számító kezdeményezésében, a kerület fáinak felmérésében és kategorizálásában (térinformatikai alapokon). Hiheteten reakciókat váltottunk ki az utca emberéből pusztán kemény fedeles mappás, töltőtollas jelenlétünkkel, ahogyan előre felállított kategóriák (faj, fajta, kor, egészségi állapot, dendrológiai érték) mentén próbáltuk osztályozni a kerület közterületeinek fáit elmélyülten meg-megállva egy-egy fa alatt. A legtöbben szintén előre felállított kategóriák alapján eközben minket próbáltak osztályozni: sokat például azt feltételezték rólunk, hogy kivágni jöttünk a fákat. Néhányan tanácsot is osztogattak: ezeket a "vattafákat" kéne kivágni, mert a gyerekem tisztára szénanáthás amikor szállingózik itt nekünk a "vatta". A "vattafa" közismertebb néven szürke nyár névre hallgat (Populus x canescens). A hibrid nemes nyarak valóban nem a legjobb fafajok utcafásításra (a 60-as és 70-es években előszerettel ültették lakótelepek, sportpályák, gyárak területére, országutak mentén), mert igen gyorsan nő (pionír), és akkor még az volt az ideológia, hogy adjon egy zöldfelület gyors borítottságot, és nem számít, hogy gyorsan elöregszik, mert egy második hullámban majd ugyis alátelepítenek nemesebb fákat, amelyeknek az árnyékban nagyobb lehetőségük, és több idejük van felnőni. Nos, ez a "második ütem" valahogy rendre elmaradt, ezért ma a legtöbb magyar város és országút tele van elöregdett, törékeny ágrendszerű, balesetveszélyes nemes nyárral. Az a vád azonban, hogy szemetelő, repítőszőrös termése allergén lenne, egyáltalán nem igaz. Városi legenda.[1]

Meg kell említenünk ennek a tévhitnek a kapcsán egy mégnagyobb tévhitet. Napjainkra dühödt "sovinizmussal" egy hibás ellenségképet fedezett fel magának a társadalmi köztudat, és erre a sajtó úgymond igényesebb része, sőt még a hivatalos környezetvédelem is rátesz egy lapáttal. Divatos dolog az allergiás megbetegedések okai között szerepeltetni például a városi növényzet egyes csoportjait (a parlagfű, a rézgyom, a bálványfa, fűfélék, hársfélék, nyárfélék a leggyakoribb célpontjai ennek a szemléletnek, amelyek jó ellenségnek bizonyulnak, mert képtelenek megtartani saját védőbeszédjüket.) Tudatosítani szeretném azonban, hogy a pollenek (és más allergén dolgok) allergiakeltő hatása pusztán okozata az emberi környezetszennyezésnek (levegőállapot, talajállapot, vízállapot) és a szervezetbe bevitt mesterséges anyagoknak (módosított élelmiszerek, dohányfüst, mikorszennyezőiben, fertőtlenítésre használt vegyületekben feldúsult ivóvíz). A pollen például úgy allergizál, hogy barázdált, abszorbens felületén - amit többnyire arra talált ki a természet, hogy beleakadjon rovarba, szélbe - megköti a levegőben található anyagokat. Ha kipufogó gázokat eregetünk a levegőbe akkor azt, ha gyárkémények füstjét, akkor meg azt. A pollen arra való, hogy szétszóródjon a levegőben, hogy megtermékenyítsen, elterjessze az életet. Az élet szempontjából az ember nem különösebben védett alakulat, túlontúl specializálódott valami, amit még egy olyan apró kis mütyür is térdre kényszerít, mint egy vírus, vagy egy pollen. Summa summárum, ezt, az ember által elbaltázott levegőt mi (is) belélegezzük. A rossz levegő és az egyéb civilizációs hatások az emberi immunrendszer meggyengülését eredményezték, amely során immunreakciók sokasága alakult ki, és korunkra az allergiák népbetegség formájában csúcsosodtak ki. Milyen érdekes lenne megvizsgálni, vajon a parlagfüvel kevésbé terhelt, túlburkolt városban, vagy vidéken szenvednek-e többen parlagfű allergiában? Nem ismerek ilyen kutatást, de sejtem az eredményt. [2] Esély sincs a pollenhelyzet javulását úgy elérni, hogy a pollent kibocsátó élőlényeket semmisítjük meg. Maga az élet ennél hatalmasabb, és ha úgy tetszik neki, könnyedén túllép az emberen. Akik ma a növényi allergéneket gyepálják, egy olyan sárkány levágására tesznek kísérletet, aminek ha levágják a három fejét, akkor hét nő ki helyette. Ebbe pedig számolatlanul lehet tölteni a pénzt, erőforrást, égetni a fűkaszához szükséges üzemanyagot, létrehozni a drágábbnál drágább gyógyszereket: de változást elérni nem nagyon lehet. Esetleg időlegesen, rendkívül nagy pénzáldozatok árán. Amennyiben a pollenallergia elleni védekezés a légszennyezők büntetőpontozására, redukálására, megszütetetésére irányulna, sokkal nagyobb sikereket lehetne elérni a megelőzés terén. A parlagfű például Észak-Amerikából származik, de valahogy sem az észak-amerikai gyarmatosítók, sem pedig az algonkin indián törzsfők memoárjában nem szerepel a tömeges tüsszögés és könnyezés jelensége vegetációs ciklusa idején. Bőrharisnya nem parlagfű általi halállal hal meg Cooper regényében, hanem egy a nyugati civilizációt manifesztáló golyó végez vele...

[1] Az ÁNTSZ OKI odalán ez olvasható: Nyárfa- Populus sp. **Hazánkban kilenc faja él, többségük őshonos, de van köztük kínai és amerikai eredetű is. Többségében nedvességkedvelők, de akadnak szárazságtűrő fajaik is. Változatos életterűek: árterületeken, mészben szegény talajokon is nőnek. Dísznövényként sorfának is szívesen alkalmazzák. Vattás termése nem allergén! A nyárfák termésszórásakor tapasztalt allergiás tünetek az akkor már virágzó pázsitfűfélék (Poaceae) rovására írhatók.
[2] Az ún. ”növényi allergénekkel” az ember zökkenőmentesen tudott évezredeken keresztül együtt élni, az allergiás megbetegedések elleni küzdelem tehát célt téveszt, ha pusztán az okozatot (növényzet közelségére adott immunválasz), és nem az okot (környezetszennyezés, táplálkozási szokások) próbáljuk mérsékelni, illetőleg megváltoztatni.

Az én tájépítészet fogalmam

Vélemények: 

Közel másfél éve hasított belém a felismerés, hogy a Guttenberg Galaxis transzformálódik. Ha tetszik digitalizálódik. Ez olyannyira így van, hogy szótárazásra már soha nem emelem le a jó öreg vaskos lexikonjaimat a polcról, hisz egy kattintással nem versenyezhet a lapozás. Elérkezhet az a pillanat, amikor elmondhatjuk: ami nincs rajta a neten, az nem létezik. A tudás halott üledéke lesz. A következő gondolat ebből gyökerezett és már annak szólt, hogy némi elhivatottságot érzek fiatal szakmám szélesebb körben történő meg-, és elismertetésének. Ehhez azonban néhány fogalom tisztázására van szükség, mert sokan mást és mást értenek táj és tájépítészet alatt - ha egyáltalán van róla valami kényszerképzetük. Így született meg anno szócikkem a wikipediaban, amit itt is közlök.



"A tájépítészet fiatal, interdiszciplináris, sokfajta tudásbázisra (természettudományok, társadalomtudományok, mérnöki tudományok) épülő szakma. Művelői a legszélesebb értelemben vett (humán- és természet-) ökológiai összefüggések elemzésének (és az ezek által a tájra gyakorolt hatásoknak) a szemszögéből közelítik meg az emberi alkotás problémáját és célját. A tájépítészet tájfogalma már önmaga tükrözi művelői szemléletét: egyezményes véleményük szerint a táj nem más, mint a kultivált (művelt) és humanizált (emberarcúvá alakított) természet. (Mőcsényi-féle tájfogalom).

A tájépítészet diszciplinája megkérdőjelezi a romlatlan természet létezését, alaptézise szerint a tájalakító ember az ipari forradalom beteljesedésével az érintetlen természet mítoszát végérvényesen lerombolta, de tetteinek egyik legfőbb mozgatórugója mégis eme tökéletes harmónia utáni vágy (az „elveszett paradicsom” újraalkotása) maradt. Tevékenységének vonzata a természetnek az ember önképére történő formálása, amely korszakonként változó formákban és funkciókban nyer teret. A tér újrafogalmazása során az ember antropogén hatásokkal szövi át az ember nélküli természet maradványait.

A tájépítészet fő célja korszakonként igazodik ehhez a felismeréshez. A tájépítészek válaszokat keresnek és adnak arra az újra és újra felmerülő kérdésre, hogy miképpen használhatja ki az ember a rendelkezésére álló teret oly módon, hogy annak potenciáljai a lehető legtöbb ökológiailag, ökonómiailag és társadalmilag elvárt funkciót beteljesítsék az adott kor civilizációjának technológiai és szellemi színvonalán. A tájépítészet örök dilemmája a terhelés és terhelhetőség, a fenntartás és fenntarthatóság közötti egyensúly megtalálása.

A tájépítészet fő feladata a tájat alkotó természeti és mesterséges elemek bizonyos szempontú átrendezése, új kompozícióba tömörítése, valamint az emberi alkotások „tájba illesztése”, amely legjobban akkor sikerül, ha ennek a műveletnek az eredményeként az alkotás (legyen az műalkotás vagy műtárgy, netán egy területfejlesztési folyamat) esztétikai, ökológiai, gazdasági és társadalmi értelemben is hozzásimul az adott táj előzetes adottságaihoz.

A tájépítészeti szakmát Magyarországon önálló szakirányként a volt Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem táj- és kertépítészeti szakán kezdték el oktatni. A ma már számtalan szakterületre bomló szakma a kerművészet és kerttervezés tudományából nőtte ki magát,amelynek hazai alapítója Rerrich Béla műépítész, a szegedi Dóm tér neves tervezője. Az önálló szakirány megalapítása dr. Ormos Imre professzor nevéhez fűződik. Karrá szervezését dr. Mőcsényi Mihály indította el. Ma egyetemi szintű oktatása az egyetemi integráció során a Budapesti Corvinus Egyetemen történik, a tájépítészeti karon. A Kar a kerttervezés és a kertművészet szakirányai mellett tájtervezési, tájrendezési, tájvédelmi, területfejlesztési, településtervezési szakirányokra bomlott szét, amelyet a közös szemlélet fog össze.

A tájépítészeti szakma az építészet nemzetközileg elismert válfaja. Magyarországon ennek megfelelően művelői a Magyar Építészkamara (mek.hu) külön tervezői kóddal megjelölt tagjai. Az okleveles táj- és kertépítész mérnökök (újabban az egyetemi képzés átalakítása során a megnevezés okleveles tájépítész mérnökök) igazolt szakmai gyakorlati idő elvégzése után jogosultak kertépítészeti tervek, tanulmánytervek, fejlesztési és rendezési tervek szakági terveinek és önálló tájépítészeti tervek elkészítésére, a K tervezői jogosultsági kód megszerzésére. További specifikus szakmai múlttal rendelkező tájépítészek TR tervezői jogosultsággal önálló kistérségek, megyék, régiók vagy országos rendezési tervek elkészítésének szakértőivé, illetőleg vezető tervezőivé is válhatnak. Ugyancsak specifikus szakmai múlttal a tájépítészek TT tervezői jogosultsággal városok vagy városrészek felelős tervezői vagy szakértői is lehetnek.

A tájépítészet hazai ismertsége és elismertsége nagyon kicsi, az építészet egy speciális szemléletmódú, nagyon fiatal csoportját alkotják. A nyugat-európai illetőleg észak-amerikai területeken az angolszász gyökerek miatt (Landscape Architect) jóval szélesebb körben ismert és keresett, megbecsült szakma."

Szakmai érdekképviseletek és szervezetek
Magyar Építészkamara Táj- és Kertépítészeti Tagozata [1]
Magyar Kertépítők és Tájrendezők Szövetsége [2]
Arstopia Alapítvány [3]
Tájépítész Gondolkodók Szellemi Műhelye [4]

A szakmához kapcsolható hasznos linkek
Tájépítészeti linkgyűjtemény [5]
Kerttörténeti Archívum [6]
LE:NOTRE – Landscape Education: New Opportunities for Teaching and Research in Europe [7]
Tájépítészet c. tudományos folyóirat [8] [9]
EFLA – European Foundation for Landscape Architect [10]
ELKE – Kertészeti, élelmiszeripari, kertművészeti és tájépítészeti könyvtáradatbázis [11]
4D – tájépítészeti és kertművészeti folyóirat [12]
Szép Kertek (táj- és kertépítészeti folyóirat) [13]

szerda, július 18, 2007

Egy légkondi, egy vizes porszívó egy hőcserélő és egy lengéscsillapító bizarr keveréke: mi az?*

Vélemények: 
*zöldfelület

Ha megkérdeznénk egy átlag várospolgárt arról, hogy miért is jó a zöld növény, a zöldfelület a városban, bizton első reakciója az lenne: oxigént termel, szén-dioxidot köt le: ez a város zöld tüdeje. Általános tévhit, hogy a városi növényzet erre számottevően képes.[1]. Viszont ezzel szemben a zöldfelület levegőtisztító képessége mégis létező mechanizmus, hiszen a párologtatott vízhez köti a szennyező részecskéket (lám a vizes porszívót milyen régen kitalálta a természet!), valamint befolyásolja a levegő páratartalmának alakulását, mégpedig kondícionáló, az időjárási szélsőségeket mérséklő módon, amelyet helyi klímamódosító szerepkörként jellemezhetünk.

Azt a tényt, hogy a városi zöldtömeg ”természetes légkondícionálóként” működik, hajlamosak vagyunk alulértékelni. A zöld lombozat elnyeli (és energiaként hasznosítja) a dirrekt fény egy bizonyos sávját, jelenléte megakadályozza a hőmérséklet emelő káros mértékű hővisszaverődést a mesterséges (épített, burkolt) felületekről, kondícionálja környezetét, kellemesebb közérzet biztosít. Mindezek mellett a növényi légzés során felszabaduló vízpára a nyári melegben hűti, a tavaszi és őszi hidegben pedig fűti a környező levegőt, és ezzel tovább növeli a kondícionáló hatást, azaz pontosan úgy működik, mint egy modern légkondícionáló. (Vagy a légkondícionáló működik úgy, mint a zöldfelület? Mindenki döntse el maga. A különbség az energiaforrásban van, míg egyiket a jó öreg nap üzemelteti reményeink szerint még úgy tízmillió évig, addig a másikat a fosszilis energiatartalékaink elégetése.)
[2]

Jólértesültek bizonyosan megemlítenék még a városi növényzet zajcsökkentő szerepkörét ami viszont a tévhitekkel ellentétben csak korlátozott mértékben érvényesülhet.
[3] Sokkal kevésbé ismert és hangoztatott tulajdonsága a zöldfelületeknek a rezgéscsillapítás. Ez leginkább olyan alapesetek vizsgálatakor válik világossá, mint például egy zöldsáv nélküli városi utcán zajló forgalom lakóépületekre gyakorolt rezgéshatása, vagy egy hasonló, de összefüggő zöldsávval is rendelkező utca csillapított hatása az épületekre nézve. [4]



[1]
A Bioszféra-II nemzetközi kutatás (USA, Arizona) az 1990-es évek első felére egyértelműen bizonyította az állítás képtelenségét, sőt egyes kutatások ma tudományos alapon már megkérdőjelezik a trópusi esőerdők globális oxigéntermelésben kifejtett szerepét is, és sokkal inkább a tengeri fitoplanktonnak tulajdonítják az emberi élet számára megfelelő O2- CO2 egyensúly fenntartását. Forrás: Cronise, R., D. Noever, and A. Brittain. 1995. Self-organized Criticality in Closed Ecosystems; Carbon Dioxide Fluctuations in Biosphere 2. International Journal of Climatology, vol. 16, 1-6.; J. Lovelock: GAIA: ÚJ SZEMMEL A FÖLDI ÉLETRŐL Szemelvények Ökológiai kapcsolatok füzetek. Budapest, 1984. 53–73. o.
[2] Például egy növényzettel borított panel lakás és egy növényzettel nem borított parkoló felület léghőmérsékletének különbsége a nyári szezonban elérheti az 5-6 oC-ot (a felületi hőmérsékletkülönbség a 20-30 oC-ot!). Tessék bátran kipróbálni!
[3] A közlekedési zajra vonatkozó szabványok szerint egy 10 m széles, speciálisan erre a célra kialakított (több lombkoronaszinten záródó, kifejlett) növényzet kb. 1 dB-lel képes csökkenteni a forgalmi zajt. Tekintettel arra, hogy jelentős mértékben túlterhelt, zajos városi útjainkon nem gyakori a 10-15 dB határérték feletti zaj sem, a városi helyhiányos esetekben a zöldfelületek zajvédő szerepe igen korlátozott marad. Mindazonáltal a kombinált zajvédő megoldásoknak (zajvédő domb + növénytelepítés, növénykazettás zajvédő falak stb.) nem csak környezetvédelmi, hanem esztétikai funkciója is van.
[4] Az utcával a burkolatokon keresztül közvetlen mechanikai kapcsolattal rendelkező házban mondjuk egy villamos keltette rezgések hosszabb távon egészségkárosítóak is lehetnek (nem beszélve a gazdasági értékcsökkenésről), míg a megfelelően kialakított zöld sáv a káros rezgéseket jótékonyan letompítja.

Rendszeres olvasók